Előszó

Amikor elolvastam Csanádi Robi kéziratát, az első gondolatom az volt, hogy végre a „hőskorunkról ” is megemlékezik valaki. Egyre több emlék elevenedett meg, és mint ahogy tóba dobott kő által keltett hullám terjed szét, úgy futott végig múló idő hátán a gondolat.
Felidéződött bennem rengeteg sztori, mondat, arcok, emberek. Aztán lecsapódva az emléközön, rájöttem, hogy ez csak a mi hőskorunk, a sok korabeli eseményközül csupán az egyik. Nekünk fontos korszak volt és máig felejthetetlen. A „nekünk” azokat jelenti, akik az 50-es években születtek Budapesten vagy környékén, és a motorkerékpár volt az életünk. Egy kis közösség a népligeti és az „éles sarki” motoros srácok története, akik beszorítva a vasfüggöny mögé leginkább csak az Autó-Motor újság zöldesen árnyalt „fekete-fehér” lapjaiból tájékozódhattak a motoros világ eseményeiről. Először csak teleragasztottuk szobáink falát az egyetlen sajtóorgánumban megjelent szép motorok és a versenyzők képeivel.
Aztán Rigára, Komárra, Bervára Pannoniára kaptunk, és motoros versenyzőt játszottunk. A motorozásnak és a motorversenyzésnek hazánkban is komoly hagyományai voltak a háború előtt és a háború után is, igaz teljesen másként. A mi hőskorunk azonban egy olyan térbe érkezett, amikor a politika, a katonai elképzelések változása miatt megszűnt a számtalan MHSZ motoros egyesület, mely magával hozta a többi nagy múltú klub bukását is.
A megmaradt gyorsasági egyesületek elsorvadtak két kivétellel, amely a honvédségi BHSE (Budapesti Honvéd Sport Egyesület), később HPSE ( Honvéd Petőfi Sport Egyesület) és a ZMMK (Zalka Máté Motoros Klub) voltak budapesti székhellyel. Az Akkori mindenható állam nem támogatta a motorosokat, sőt sokszor szükséges rossznak tekintette.
A két egyesületbe persze volt toborzás, de a tehetségeken kívül még rengeteg feltételnek kellett megfelelnie a sportolni vágyó fiataloknak ahhoz, hogy az akkori sportvezető elvtársak bizalmát elnyerjék. Még láttunk nagy népligeti versenyt, aztán egy belügyminiszteri rendelet - miszerint város, ill. lakott területen belül nem lehet versenyt rendezni-becsukta a gyorsasági motorsport kapuját. Maradt egy-két hegyi verseny, no meg a válogatott külföldi szereplések. Nem maradt hát más, mint az önszerveződés, a kiskapu. Az a srác, aki akkor motorra ülhetett, általában nyomban beleszeretett. Abban az időben jóval kevesebb szórakozási lehetőség volt a fiatalnak, és a viszonylag ingerszegény környezetben a motorozás egyet jelentett a képzelt szabadságérzettel, és egyébként is nagyon menő dolognak számított. A sisak, kesztyű és a bőrruha kultikus tárgyak voltak, a gép pedig nem is eszköz, hanem összenőve velünk, szinte saját részünk. Motoroztunk mindennel és mindenhol. A Pannónia, Jawa, Simson, és az MZ volt a lehetőség, nyugati motor szinte alig volt az országban. Az akkori utaknak néha még ezek a gépek is gyorsak voltak, és mi, motoros srácok mindenhol versenypályát csináltunk, szinte végigmeccseztük egész Budapestet. Minden kerületnek területnek megvoltak a maga fenegyerekei, akik esténként a Népligetben, később az „éles sarkon” gyűltek össze. Persze ment a rivalizálás, hogy ki a gyorsabb, kinek jobb a motorja.
Itt ismertem meg Csanádi Robit, aki most-később visszagondolva-, mint egy igazi megszállott misszionárius kezdte megtéríteni a vadócokat. Elkezdett versenyeket szervezni, közösségeket teremtett, sokaknak utat mutatott. Az akkori sportvezető”edző” elvtársaknak fogalmuk sem volt, honnan került elő egy-két tehetség, aki az akkori nagymenőket is elverte. Az önszerveződés persze teljesen illegális. Azaz törvénytelen volt. Mivel máshogy nem ment, éjjel szerveztük a Hella versenyeket, amikor nem volt forgalom. Szigorúan betartottuk szabályainkat, egymást pedig nagyon tiszteltük. Részben ebből a gárdából került ki a későbbi bajnok generáció, sokan nemzetközi hírű versenyzők lettek. A mi hőskorunk így indult az Éles sarkon, a Hella Rallye-n, és ha csak egy csepp is ez a motorozás tengerében, a miénk hamisíthatatlanul Magyar történet.
Erről ír most Csanádi Róbert, aki úgy látszik, még mindig a motorozás megszállottja.

Szabó János (Bregyó)