A korábbi negyvenszeres válogatott labdarúgó, Urbán Flórián a közelmúltban másodosztályú napokat is megélt, jelenleg megyei első osztályban szereplő vecsési csapatnál dolgozik edzőként. Szókimondó stílusa mit sem tompult az évek során, ezúttal is felhívta a magyar labdarúgás néhány akut problémájára a figyelmet. Mindenekelőtt az elkényelmesedésre, és arra, hogy
a magyar játékosok nem képesek harcolni, küzdeni, ami különösen a nemzetközi hadszíntéren szembetűnő.
– Alkalmas a játékoskeret a nagy célok elérésére?
– Mi az, hogy alkalmas?! Ha azt mondom a futballistának, hogy menjen át a falon, átmegy, ha azt mondom neki, szántsa fel a pályát, felszántja. Én ugyanis csak olyan labdarúgókkal dolgozom, akik átveszik azt a szellemiséget, amelyet én képviselek. Bohócok kíméljenek, ők nem kellenek, míg – elnézést – a futballkurvák messzire kerüljenek el! Tudom, szép kerek a világ, nem vagyunk benne egyformák, és talán ettől is olyan izgalmas, de azok, akik másképp gondolkodnak, mint én, ne jöjjenek ide, ne akarjanak velem dolgozni. A gondolkodásmód a lényeg.
– Azért a játéktudás sem mellékes…
– A megyei bajnokságban nem kevés olyan játékos kergeti a labdát, aki megállná a helyét az NB I-ben is. Persze ahhoz olyan edzésmunka is kell. Mert vannak nem kevesen a mi profi bajnokságunkban, akik mindig „eladják magukat”, akiket tolnak a menedzserek ide-oda s akik nálam egy ruppót sem érnek. Az a baj, hogy itt mindig a pénzről beszélnek. Persze én is abból élek, nekem is szükségem van rá, de a magyar futballista kényelmes és megelégszik a helyzetével. Amíg a legnagyobb sztárok is megszakadnak azért, hogy minél nagyobb pénzt préseljenek ki klubjuktól az újabb szerződéskötéskor, s akik úgy dolgoznak a pályán, hogy száz forint helyett kétszázat követelhessenek, a mi gyerekeink elvannak a száz forintjukkal. Nem vágynak többre, jobbra.
– Nem gondolja, hogy épp azért nem dolgozik az NB I-ben, mert mindig kimondja, elmondja a véleményét?
– Nem árulom magam, úgyhogy fogalmam sincs, mit gondolnak rólam a klubvezetők. Az biztos, hogy az embert gyorsan megítélik és beskatulyázzák. Nem érdekel, milyen bélyeget tettek rám, és az sem foglalkoztat, ha előítéletekkel vannak irántam. Bár az, aki hajlandó velem három percet beszélgetni, időt szán rám, talán pontos képet kaphat arról, valójában milyen is vagyok.
– Sok örülnivalónk nincs a futballban, a kudarcok, a vereségek meghatározzák a közeg hangulatát. Aki munkát kap, igyekszik nem konfrontálódni, nem kritizálni. Lát bármi fejlődést a sportágban? – kérdem abban a reményben, hogy ezúttal sem beszél mellé.
– Mi értelme lenne a mellébeszélésnek, a maszatolásnak? A szurkolók úgyis látják az eredményeket, tisztában vannak vele, hogy klubszinten kudarcokkal teli fél év van mögöttünk, mind a négy csapatunk már az elején, júliusban kiesett a nemzetközi kupákból. Ezt nehéz megmagyarázni. Ami pedig a válogatottat illeti, rengeteg bánatot és keserűséget okozott mindenkinek. Bukarestben a románok ellen nemcsak játékban, mentálisan is megbukott a nemzeti csapat. S ez még fájóbb. Láthattuk, hogy a mi fiaink ott ténferegtek a zöld gyepen, megijedve. Ne is szépítsük: beszartak a román hangzavarban. A mentális felkészítés nem sikerült, a csapat elbukott, de semmi sincs véletlenül. Ezek a srácok burokban élnek, és amikor szembejön velük az élet, jól pofán csapja őket.
URBÁN FLÓRIÁN A NEMZETI SPORT VASÁRNAPI SZÁMÁBAN BESZÉL A VECSÉSI ÁLLAPOTOKRÓL; A KEDVES, JÓL FÉSÜLT, ZSELÉZETT FIAINKRÓL; MI NEM JÓ AZ AKADÉMIAI RENDSZERBEN; MIÉRT NEM JÁR ÚJPEST-MECCSRE; MIHEZ KEZDENE A LÉGIÓSDÖMPINGGEL; ÉS HOGY ANNAK IDEJÉN MÁR ŐK SEM VOLTAK VILÁGSZÍNVONALÚ JÁTÉKOSOK, DE…
Eseménynaptár
