AM 1985.09.17.
1985. augusztus 11-én, vasárnap 12 óra 15 perckor, a csehszlovákiai Pöstyén repülőtéri pályáján megrendezett nemzetközi versenyen, a magyar motorsport legendás alakja, Drapál János, bukás következtében életét vesztette. Szemtanúk elbeszélése alapján, a Honvéd Petőfi SE versenyzője a 250 kcm-esek versenyében, a 2. körben, egy jugoszláv, két osztrák versenyző és Harmati Árpád mögött az 5. helyen versenyzett, amikor a pálya gumiköpenyekkel határolt lassítójába érve motorjával csekélykét megcsúszott. A versenyző magát a csúszást könnyen korrigálta, de közben motorjával mintegy 150 km/órás sebességgel a pálya szélét övező gumiknak sodródott, és elesett. Az orvosi jelentés szerint a 37 éves versenyző halálát a mellkasára mért nagy erejű ütés okozta.
Nagyapja kerékpárversenyző volt, a kis Drapál viszont a labdarúgáshoz vonzódott, de a családi hagyományt folytatva, kiskorától biciklizett. Nagyon szerette a kerékpárt, a motort, a közlekedést. Édesapja a motorsportok szerelmese volt és Kurucz György, valamint Reisz János invitálására elvállalta a Budapesti Honvéd Sportegyesület motoros szakosztályának elnöki tisztét. Ennek hatására a kis Drapál János bejárt a klubba és elfelejtette a focit a motorozás kedvéért. Ugyanúgy pucolta a motort, mint a többi kölyök, és ugyanúgy lett belőle motoros, mint a többi srácból.
Igazi versenyzői pályafutása 1965-re nyúlik vissza, amikor egy akkor divatos 125-ös Czetkával a túrabajnokságban indult, gyakorlatilag eredménytelenül. Valójában azonban Drapál Jánosnak mindig a gyorsasági volt az álma, de az akkori elvek szerint, a BHSE-ben is túrázással kellett kezdeniük a gyorsasági versenyzőknek. Nem is csoda tehát, hogy 1966-ban már egy 125-ös nyergében ült, és az úgynevezett széria bajnokságban indult, ahol ugyancsak nem volt különösebben eredményes, de mint kezdő fiataltól, nem is várták ezt tőle.
1967-ben a BHSE a bizományiba készült leadni öreg motorjait, de azt az öreg 350-es AJS-t, ami már senkinek sem kellett, Csizmadia Imre, az egyesület főelőadója nem engedte eladni, mondván, hogy ez még jó lesz a kis Drapálnak versenymotornak. Ez a stabil, megbízható, masszív jármű nagyon jó alap volt ahhoz, hogy aztán másfajta motorokat is megüljön. 1967-től 68-ig ezzel az AJS-szel motorozott, látványosabb eredmények nélkül, illetve 1967-ben Kaposvárott a bajnoki futamon szerzett egy 2. helyet Kurucz György mögött. 1968-ban megkapta Kurucz György öreg, levetett 350-es Nortonját, és ez a motor Drapál János saját kezű munkája nyomán másodvirágzását élte. Az „új” motorral 1968-ban igen keveset versenyzett, mert egy közúti baleset során súlyos lábsérülést szenvedett. A bíztató nortonos évek, a sport mérhetetlen szeretete, a versenyzés imádata és az a magatartásforma, hogy képtelen volt a vereséget elviselni, hogy nem tudta eltűrni, hogy a motorján ne legyen minden tökéletesen rendben, és az, hogy már rendkívül fiatal kora ellenére mindent a motorozásnak rendelt alá, a környezetét, így természetesen klubját, a BHSE-t is arra ösztökélte, hogy versenyzéséhez minden segítséget megadjon. Ez abban az időben első vadonatúj motorjának, a 350-es Aermacchinak a megvásárlásában jutott kifejezésre. Ezt a négyütemű, egyhengeres, nyomórudas motort ő mindig a legjobb állapotban tartotta, és igen eredményesen versenyzett vele. Első komolyabb nemzetközi győzelmét is ennek a nyergében aratta 1969-ben a jugoszláviai Skofja Lokában. Az eredményeinek köszönhetően e mellé a motor mellé 1969-ben kapott egy 125-ös MZ-t is. A két különböző motoron szerzett tapasztalatok még tökéletesebbé csiszolták stílusát, és az 1970-es szezonra egyértelműen kitűnt, hogy a nemzetközi porondon is van keresnivalója. Hogy ezt bebizonyíthassa, a BHSE mindenképpen az akkori nyerő márkához, a Yamahához akarta juttatni. 1970-ben, Monzában kínálkozott az a ritka lehetőség, hogy egy német versenyző holland sponzorja felajánlotta az akkor még kincset érő Yamahát megvásárlásra. Bonyolult procedúra után végül is bekerült az országba az első Yamaha.!
Az itthon atomjaira szétbontott motorkerékpárból, Drapál János és szerelője, Hamar Zsigmond szinte vadonatúj versenygépet varázsolt. Azt a léghűtéses Yamaha 250 TD2-est még az Autó-Motoron keresztül a BHSE-be kalauzolt Yamaha képviselők is megtekintették, és szép munka láttán ígéretet tettek, hogy Drapál versenyzését figyelni fogják. Az első világraszóló eredményét is ezzel a motorral érte el. 1971. július 18-án, Brno esős pályáján, Szabó II. László és a finn Jarno Saarinen előtt világbajnoki futamot nyert. Közben persze egyre gyűltek nemzetközi versenyeken aratott győzelmei, és a VB-futamokon szerzett pontot érő helyezései, aminek következtében a 250-es VB-t 26 pontjával a 9. helyen zárta.
Ezekre az eredményekre már a Yamaha urai csakugyan odafigyeltek, és a következő évben viszonylag kedvezményes áron két, most mát új Yamahát, egy 250-est és egy 350-est vásárolhatott a BHSE.
Az aermacchis évek után 1972-ben először ismét új motorokon állhatott rajthoz, és sokak szerint az év július 16-án aratta legnagyobb VB-futamgyőzelmét Opatijában a 350-es kategóriában, ahol a régi hegyoldali, technikás, kuplungkoptató pályán Drapál nemcsak motorozási tudásával, hanem gépkímélő motorozásával diadalmaskodott a verseny végére motorhibával az élről kiállt Giacomo Agostini, a gyorsasági motorsport máig is legnagyobb alakja felett. A befutóban 22 mp-es lemaradással Dieter Braun (Yamaha), majd Phil Read (MV Agusta) követte. A 250-es kategóriában pedig még egy menet közbeni gyertyacsere ellenére is az 5. helyen végzett. Az évet a 250-es VB 16. helyén zárta 16 pontjával, a 350-es kategóriában pedig 41 ponttal a 8. helyet szerezte meg, és ez is maradt a VB-n elért legjobb eredménye.
A Yamaha – Saarinen halála után – nagyon fontolgatta, hogy gyári versenyzővé fogadja a magyar versenyzőt, de Drapált, aki főleg nyerniakarásának és tudásának köszönhette eredményeit, ekkor elhagyta szerencséje, mert a válogatóversenynek tekintett hockenheimi GP-edzésen elcsúszott, és aYamaháék a finn Teuvo Länsivuorit avatták csapattaggá.
De Drapál ekkor már szinte valamennyi csapat kívánságlistájának élén állt. A spanyolországi GP-futamon az Aermacchi gyári versenyzője, Gilberto Milani kereste meg, és tett ajánlatot arra, hogy Drapál gyári versenyző legyen. De még próbafutamra sem került sor, mert a tárgyaló partnerek azt is a tudomására hozták, hogy a magyar versenyzőnek Olaszországban kellene élnie. Ennek hatására Drapál egészen drasztikusan utasította el az ajánlatot.
1973-ban már egyazon évben két világbajnoki futamgyőzelmet aratott. Május 6-án a Salzburgringen Walter Willa (Yamaha) és Länsivuori előtt nyert a 350-es Yamahán, majd június 17-én Opatijában – miután Agostini, Read, és Länsivuori a pálya veszélyességére hivatkozva bojkottálta a versenyt – újabb futamgyőzelmet aratott a 350-es kategóriában Dieter Braun és John Dodds előtt. Az év végi összesítésben a 9. helyen végzett 30 pontjával. A sikeres év után 1974-ben a Benelli gyár tett ajánlatot. Erre az időre Drapál Jánosból már nagyon sokoldalú ember lett. Több géposztályban versenyzett kétütemű és négyütemű motorokkal, így nem jelenthetett nehézséget neki, hogy ráüljön a Benelli gyár négyhengeres ötszázasára. Egy verseny alapján a Benelli szerződést ajánlott neki, de közben a De Tomaso cég megvásárolta a Benellit és a nagy múltú olasz motorkerékpár gyár ezután kilépett a gyorsasági sportból.
Erre az időre a gyorsasági sport egyébként is kezdett átalakulni. A gyárak, különösen a Yamaha, egyre nagyobb számban dobta piacra a szériában gyártott (production) versenymotorjait, és a Yamaha általános fölénye miatt már a gyár külön támogatására nem lehetett számítani, legfeljebb a szimpátiájára, de a japán-magyar motorgyártás elvetésével ez a szimpátia is csökkent. Ebben az időszakban Drapál János is azt kutatta, hogy melyik kategóriában lehetne eredményesebb. A 125-ös mellett döntött, és ekkor következett az a rövid, de sikeres morbidellis korszak, aminek csak az vetett véget, hogy a motorokhoz a legkorszerűbb alkatrészeket nem lehetett beszerezni. Ezután visszatért a 250-es kategóriába, és az utóbbi években főképpen nemzetközi versenyeken és a béke és Barátság Kupa futamain indult.
Drapál Jánost esőmenőnek is nevezték, mert esős pályán a legjobbnak tartották. De ez a megállapítás túlzottan leegyszerűsítő, versenyzői képességeit alábecsülő lenne. Mert Drapál János ennél több: nagyon jó versenyző volt, aki éppen ezért minden olyan alkalommal, amikor a versenyzési körülmények kedvezőtlenek voltak, például, ha az opatijai pályára a hegyről port fújt a szél, ha Brno-ban esett az eső, vagy ha gidres-gödrös volt a pálya, mint Skofja Lokában, akkor motorozási tudásával és legendásan híres nyerni akarásával győzte le a jobb feltételekhez, gyorsabb gyári motorokhoz szokott ellenfeleit.